Régészeti leletek:

Ez a hajdan buja vegetációjú, halakban, vadakban gazdag terület már évezredekkel ezelőtt kiváló megtelepedési lehetőséget nyújtott az embereknek. Az első emberi településre utaló nyomok a csiszolt kőkorszakra vezethetők vissza. A halász-vadász életmódot folytató Tisza-kultúra képviselőire utalnak a régészeti leletek (Kr.e. 2200-1800). A Várbót (Varbócz) nevű promontóriumon pedig rézkori település nyomaira bukkantak, melyet azonban a XI-XIV. századi temetkezések szinte teljesen tönkretettek.

A Szalacson feltárt leggazdagabb régészeti anyag a bronzkorból származik, és az i.e. 1850-1450-es éveket öleli fel. Módszeres ásatásokat csak 1964 és 1969 között végeztek a Vida hegyen. Virágzó bronzkori település nyomaira bukkantak itt a nagyváradi múzeum régészei, melyet az ún. Ottományi-kultúra néptörzsei laktak.

A Szalacson feltárt „falu” védősáncokkal volt körülvéve, melyeknek mélysége eléri a 7,55 métert, szélessége pedig a 20 métert. Az ilyen típusú települések az Ottományi-kultúra első és második fázisára jellemzőek. Az, hogy a bronzkor embere kezdetben mégis e területeket választotta lakhelyül, azzal magyarázható, hogy a kor technikája nem tette lehetővé egy nagyobb méretű védelmi rendszer kiépítését.

Az Érmellék más bronzkori településein is kimutatható, hogy ezidőtájt a törzsek elhagyták a magaslati erődítményeket és a mocsárral „erődített” szigeteken telepedtek meg. A Vidahegyi településen előkerült régészeti anyag igen szegény fegyverekben, fegyverként használatos tárgyakban. Ez a körülmény a település polgári, civil jellegére utal, tehát nem katonai erődítményekről van szó, de a sáncok mindenképpen védelmezésre szolgáltak; védték a telep lakóit a törzsek közti torzsalkodások idején vagy éppen más kultúrák népeivel való összecsapáskor.

A telep lakói téglalap alaprajzú házaikat a föld felszínére építették, melyeknek falai agyagból készültek, tetőik csúcsosak, leggyakrabban náddal fedve. A házak csak egyetlen helyiségből álltak, középen egy vagy két tűzhellyel s gyakran egy-egy, az élelem tárolására szolgáló gödörrel.

Szalacs a középkori Magyar Királyságban

1. Az első írásos említés és a német hospesek

Szalacs első írásos említése 1067 tájára tehető a Szabolcs vármegyei Vécse határjárásában említik a szalacsi nagy utat. Különféle elnevezések maradtak fent a korabeli iratokban, oklevelekben: 1163-1173 Zolochy; 1570 Szalaczy; 1692 Szalácz, Szalacz, Szaláz; 1772 Szalacs, Szaláts; 1813 Ér Szalacs; 1828 Szaláts; 1851 Szalacs. Ma: Sălacea – Érszalacs.

Magát a települést 1215-ben említi a Váradi Regestrum Zolos formában. A helynév szláv eredetű és sólerakodó helyet jelent. Ez arra enged következtetni, hogy a honfoglaló magyarság már talált itt valamilyen szláv települést, legalább annyi lakossal, amennyi a falu nevét és a sókereskedelemben játszott szerepét képes volt átörökíteni.

A környék viszonyainak ismeretében feltételezhetjük, hogy a szláv alapréteg legalábbis erősen keveredett a színmagyar környezettel, amikor a királyi ispánság a XII. század közepi német bevándorlókból ide is telepített egy csoportot. Nem új alapításról volt szó, hanem a meglévő település melléktelepítéssel való növeléséről. Határozottan tanusítja ezt a település szerkezete: Szalacs akkor ugyanis két részből állott, mindegyik külön plébániatemplommal rendelkezett. Az egyik rész Közép-Szolnok megyéhez, a másik pedig Biharhoz tartozott. A kettősség csak a XV. század elején szűnt meg, mikor magánföldesúri joghatóság alá kerül.

Az itteni németségre határozott adataink vannak. A fentebb említett Váradi Regestrumbeli bejegyzés tanúsága szerint szolnoki várnépek és várjobbágyok perelnek egy szalacsi embert, bizonyos Pál fiát, Pósát, s azt akarják rábizonyítani, hogy a szolnoki várnépek közé tartozik. Ő azonban azzal vágja ki magát, hogy szalacsi szabadnémet, és így nem tartozik a várjobbágyok fennhatósága alá.

A XII. század közepi első hullámmal érkezhettek ide ezek a telepesek, és valószínűleg királyi birtokon telepítették le őket. A telepesek nagy része parasztokból állt. A XI.-XII. századi Magyarországnak leginkább földművesekre volt szüksége. A bevándorlók kiváltságokban részesültek.

Maga a hospes elnevezés vendéget jelent, olyan szabad idegent, aki letelepedni vállalkozott, ezért egyrészt védelemben, másrészt szabadságokban részesült. A kifejezés tehát nem nemzetiségre, hanem jogi és társadalmi státuszra utal. Ha a telepesek nemzetiségét is ki akarták fejezni, akkor a népnevet fűzték hozzá (Szalacs esetében – Tentonicum). Szalacs is élvezett bizonyos kiváltságokat. Kiváltságlevele nem maradt ugyan fent, de vannak adataink az önkormányzat gyakorlására; szabadon választhatták bírájukat, akin kívül csak maga a király vagy a királyi tábornokmester láthatott törvényt felettük. Hasonlóképpen maguk választották lelkészüket, akit a tizedek negyede is illetett.

Szatmárnémetihez hasonlóan bizonyos földesúri jogokban is részesülhettek a szalacsiak, valószínűleg bírták a helybeli vámot egy ideig.

A Szalacsra bevándorló németek számát tekintve arra a következtetésre jutunk, hogy kisebb kellett legyen, mint az őslakosságé, hiszen településük még önálló nevet sem kapott. Folyamatosan beolvadnak a magyar környezetbe. Az elmagyarosodás folyamatát meggyorsíthatta az is, hogy a tatárjárásban megritkult németségnek nem volt utánpótlása. A XV. század óta fennmaradt névsorok már teljesen magyarnak mutatják a lakosságot.
A határnevekben is maradt halvány nyoma német lakosságnak, mely igen fontos bizonyíték a német lakosságra nézve, mert egyedül a személy- és dűlőnevek bizonyíthatják egy település etnikumát.

Szalacs a XV. század elején a váradi káptalan birtokába jutva kiváltságai elvesztek, s ezzel leomlott minden válaszfal, mely a színmagyar környéktől védte.

2. Szalacs és a sókereskedelem

A középkori Szalacs életében fontos szerepet játszott a só, amint az a település elnevezéséből is látszik (sólerakodóhely). Már a legrégibb időktől erre vitt az észak-erdélyi sókereskedelem útja.

A só a középkor csaknem egyetlen általánosan használt ételízesítője és tartósítószere. Nélkülözhetetlensége miatt egyike a legfontosabb kereskedelmi árucikkeknek. A középkori államháztartásban a nyers kősó, mint fizetési eszköz is nagy szerepet játszott.

Szalacson mikor létesült sólerakat – nem tudjuk pontosan; 1217-ben már biztosan létezett, hiszen II. András 1217-es keresztes hadjárata idején a szalacsi sóközpont jövedelméből utalt ki az ispotályos rendnek 500 Márkát.

Idővel a szalacsi sólerakat szerepe csökkent, és már nem volt az a virágzó kereskedelmi központ  mint a XIII. század első felében.

3. Szalacs a városi fejlődés útján

Az Árpád-korban fejlett, környezetéből kiemelkedő település volt Szalacs. Két fontos tényező van Szalcs életében, melyek ezt lehetővé tették. Az egyik a német hospesek és kiváltságaik, a másik pedig a só (az erre vivő sókereskedelmi útvonal és a királyi sólerakat).

Ha megvizsgáljuk a középkori magyar városok fejlődésének körülményeit, láthatjuk, hogy jórészt Szalacson is megvoltak azok a körülmények, melyek elindíthatták a városi fejlődés útján. A természeti körülmények között Szalacs esetében is ott találjuk a védelemet nyújtó mocsarat (akár Székesfehérvár vagy Szeged esetében), a megtelepedésre alkalmas feltételeket. Kereskedelmi út halad át rajta, ezt keresztezte az ősi hadiút. Valószínüleg a sókereskedelem kapcsán kialakult itt egy iparos, kereskedőréteg is. Léteznie kellett egy, a sókereskedelmet lebonyolító adminisztrációs rétegnek is. Valószínleg vásártartási joggal is bírt. Árúmegállító joga is volt melyet 1332-ben elvesztett.

Mindezt összevetve joggal állíthatjuk, hogy Szalacs Szegedhez, Székesfehérvárhoz hasonlóan elindult a városi fejlődés útján. Igazi, szabad királyi várossá azonban nem fejlődhetett.

Az 1400-as években Szalacs magánföldesúri joghatóság alá került s a bizonyos különálllást biztosító önkormányzata is megszűnt. 1520-ban még a vámhelyek között sorolják fel.

Szalacs az Újkorban

1. A reformációtól a török uralom alóli felszabadulásig

A hitújítás, a református vallás gyors elterjedése mély nyomot hagyott a Partium, így Szalacs életében is. Az 1836. évi Egyházi névtár szerint 1549 táján már voltak követői Szalacson az új hitnek 1577-ben pedig az egész falu áttért a reformációra.

552-ben volt a törököknek az a hadjárat következménye, hogy a Tiszántúl, s Bihar vármegye egy része is hamarosan hódolt a töröknek.1583-ban  a törökök elfoglalták Szalacsot és  négyzáznegyven embert tettek rabbá.1660-ban az egész vármegye török uralom alá kerül.

Birtokosként a megye egyik legnagyobb birtokosa, Csáky István van feltüntetve. A felszabadulás után Lipót császár rendelete értelmében újjászervezett váradi püspökség és káptalan visszakapta mindazokat a birtokokat, melyeket a török hódoltság előtt is bírt, az 1552-es összeírás alapján. Ennek értelmében Szalacs is visszakerül a káptalan tulajdonába.

2. Újra a káptalan birtokában

Az újjáépítés évei következtek. Az anyagi megerősödés jele az is, hogy 1694-ben már találunk egy Szalacsi diákot (Számuel Salacsi) a nagyenyedi Bethlen Kollégiumban. A század elején a káptalan Zemplén megyei tótokat telepít le Szalacson. A katolikus vallású tótok bizonyára nagy szerepet játszottak a katolikus plébánia újjáélesztésében (1763).

Szalacs esetében erre az időszakra értékes információkat nyerünk az 1772-74-es urbáriumot megelőző kérdőívből, mely az 1770-et megelőző helyzetet rögzíti. Ebből kiderül, hogy tíz éve már van valamiféle urbáriuma a helységnek. Ugyanebből a dokumentumból arra következtethetünk, hogy a XVII. század második felétől megjelenő, úgynevezett taksás jobbágyok laktak Szalacson, akik szolgáltatásaik egy részét évi egy összegben kifizetett pénzösszeggel megválthatták, és szabadon költözködhettek. Azt is látjuk, hogy a század közepétől munkaszolgáltatásaik is nőnek.

Az első magyarországi népszámlálás (1784-87) adatai alapján Szalacson a tényleges népesség száma 2529, ebből 1298 férfi, és 1226 nő, a település jogállása szerint községnek számít, birtokosa pedig a nagyváradi káptalan továbbra is, egészen az 1848-es jobbágyfelszabadításig.

A XVIII. század vége és a XIX. század eleje a nagy építkezések jegyében zajlik Szalacson. Ez az anyagi megerősödésre, a vállalkozási kedv fellendülésére utal.  Ebből az időből származnak az első, máig meglévő, domboldalba vájt, téglából épült borospincék is.

3. A település élete 1848-1914 között

1848 – fontos határkő a település életében. A forradalmat és szabadságharcot követő társadalmi, gazdasági, politikai változások éreztetik hatásukat valamennyi település életében. A század végén megépül a Nagyvárad-Szatmár fővasútvonal, és a margittai mellékszárny is, de egyik sem érinti Szalacsot. Mivel kívül maradt a nagyforgalmú utakon, gazdasági jelentősége egyre csökkent.

Népesedési viszonyok

Érdekes adat, hogy míg 1692- ben az összeírt 66 lakoshoz képest, alig száz év elteltével már 2529- re emelkedett a népesség száma. Jó félévszázad alatt ismét megduplázódik, az ötvenes évektől pedig megfeleződik, ezt követően újra emelkedő tendenciát mutat, de már nem éri el az 1851-es szintet többé, amikor is 5300 lakost tartanak nyilván Szalacson.  Felekezeti szempontból hosszú ideig a reformátusok voltak többségben, ma már nagyjából egyforma az arány.

Egyház, kultúra, művelődés

1. A római katolikus egyházközség


Valószínűleg a XII. században betelepült német hospesek alapították meg a római katolikus egyházközséget Szalacson. Az egyházközségre vonatkozó első írásos adataink a XIII. század elejéről származnak.

Amint a Zsigmond király-féle adománylevélből kiderül, Szalacs a középkor folyamán két részből állt; ennek megfelelően egyháza is kettő volt; egyik Bihar vármegyéhez a másik pedig Közép-Szolnokhoz tartozott. A két egyház a káptalan birtoklása idején (1407 után) olvadt össze.

Szalacs 1557-ben a váradi káptalan feloszlatása után világi földesúri joghatóság alá kerül. A bihari reformációban fontos szerepet játszó Varkoch Tamás lesz az új földesura, aki maga is a genfi reformáció követője. Szalacs lakossága, földesurát követve áttér az új hitre. Az addig használt templomot – minden bizonnyal – az új hitelveknek megfelelően „átrendezték”. Ettől kezdve majd két évszázadon keresztül a katolikus egyházközösség megszűnt létezni.

1736-ban alakul újra Szalacson a plébánia.1792-re épül fel az új, barokk stílusú templom. Tornyát először zsindellyel fedték, 1936-ban cserélték csak fel bádogra.

A templom főoltárán a Boldogságos Szűz látható. Oltárképeit Mezei Lajos váradi festőművész készítette 1879-ben, Nogáll János váradi püspök megrendelésére.

Az egyházközség anyakönyvei 1752-től fogva maradtak fenn. Az itt szolgált lelkészek közül kiemelkedik Knapp András, aki 1823 és 1851 között szolgált Szalacson.

2. A református egyházközség

1550 körültől kezdtek jelentkezni magyar területeken a reformáció második, svájci eredetű hullámának szószólói. A reformáció helvét ága 1549 táján Szalacson is követőkre talált.

Az 1836.  lakosság teljes egészében 1557-ben tért át az új hitre, földesurát, Varkoch Tamás váradi főkapitányt követve.

A milleneumi ünnepségek évében került Szalacsra az általunk felölelt korszak utolsó lelkipásztora: Nagy Imre. A Margittáról érkezett lelkipásztor lelkileg és anyagilag is meggyengült egyház örökébe lépett. A nagy elhatározások, építkezések kora ez országos, mondhatni birodalmi viszonylatban is. A szalacsi egyházban is megindulnak a javítások, építkezések (fiú-, leányiskola épül), legnagyobb részben kölcsönökből.

3. A református templom története

A mai református templom 1798 és 1802 közt nyerte el mai formáját. Az akkor történt átalakulások után már nehéz megállapítani az előtti stílusát. Egyetlen utalásunk van csak erre vonatkozóan; 1721-ben Bihar megye tisztviselői a megye egyházi állapotáról tesznek jelentést és azt állítják, hogy Szalacson kéttornyú, monostorszerű egyház van. Találunk még egy 1705-ből származó községi pecsétnyomót, melyen egy templomszerű építmény látható, alacsony tornyán egyszerű házfedélfél, rajta csillag és vitorla. A pecsétnyomó valószínűleg a templom déli oldalát ábrázolja két ablakkal. Azt sem tudjuk pontosan, hogy egyáltalán a mai református templom helyén kell-e keresnünk a kéttornyú, monostorszerű egyházat. A nagy utazó, K. Nagy Sándor múlt század vége felé megjelent könyvében a „Burga hegyen”, az ún. Templomhelyen állt egykori templommal azonosítja a kéttornyú egyházat. Ez a ma már csak helynevekben fennmaradt templom (Templomhely, Papkútja, Szent-György utca) lehetett a középkori, Szent György tiszteletére felszentelt templom. A múlt század végén már csak egy Templomhelynek nevezett halom őrízte helyét, tégláit pedig a környező házak kéményei. A Szent György tiszteletére álló templom bizonyára már korábban elpusztult, talán épp a török pusztítások idején.

Mindezekből arra következtethetünk, hogy a mai református templom helyén állt a Beliczay László által említett templom, mely azonos lehet a Zsigmond király adománylevelében említett Boldogásgos Szűz templomával, s bizonyára ezt veszik birtokukba 1557-ben a reformátusok.

II. József 1781-es vallási türelmi rendelete lehetővé tette a reformátusok számára Szalacson is templomuk kibővítését. Az 1797 jan. 29-ei presbiteri gyűlés úgy határoz, hogy még ezen évben hozzá kell fogni az építéshez, akár nagyobb kölcsön felvétele árán is. 1802-ben befejezik az építést.

1815-ben a belső berendezést újították fel. Nem sokáig gyönyörködtek a hívek a kívül-belül rendbehozott templomban, mert 1827 máj. 20-án villámcsapás érte a tornyot, melynek tetőzete leégett, a harangok pedig megolvadtak. Nehéz helyzetbe került az 1822-24-ben végzett iskolaépítés folytán már amúgy is kimerült eklézsia. A székeskáptalanhoz és az egyházmegye eklézsiáihoz fordultak segítségért. A következő évben az eklézsia is öntet egy új 10 mázsás harangot.

4. Oktatás

Az első oktatással kapcsolatos adataink 1412-ből származnak és két peregrinus diákra vonatkoznak, akik ez évben iratkoztak be a bécsi egyetemre- Briccius de Salach és Paulus de Salach. 1455- ben pedig Szalacsi Georgiust találjuk itt. 1548- ban egy Wolbertus nevű szalacsi diák iratkozik be a wittenbergi egyetemre. A XVII- XVIII. század fordulóján a nagyenyedi Bethlen Kollégiumban is találunk szalacsi diákokat. Mindezek az adatok utalnak a település gazdasági erejére, hiszen a peregrinus diákok száma mindig a gazdasági fejlettség egyik fokmérője volt.

Hogy a szalacsi helybeli okatatás mikor kezdődött el, nem tudjuk pontosan. Valószínüleg a reformáció térhódítása után, egyházi felügyelet alatt. Az általunk vizsgált időszakban Szalacson csak alsófokú iskolák működtek.

Az első, szalacsi oktatásra vonatkozó adat 1633-ból származik, és a református iskola rektori fizetését szabályozza. Megfigyelhetjük, hogy a rektor terménybeni fizetése épp a papi fizetés fele. Ez az arány a későbbiekben is fennmarad. Amint a díjlevélből is látszik, a tanító egyben a harangozói teendőket is ellátta. Még a XVIII. századra is jellemző, hogy a tanító gyakran kántor, sekrestyés, harangozó és notárius is egyszemélyben. Ezek a kisiskolák a helyi egyházi szervvel álltak szoros összefüggésben, s annak irányítása alá tartoztak. Legfontosabb teendőjük a katekizmus, bilbiai történetek, énekek és ehhez kapcsolódva az olvasás megtanítása volt. Az írásra és a számtanra már kevesebb hangsúlyt fektettek. Az oktatás a helybeliek anyanyelvén folyt. A tanítók általában tanulmányaikat félbehagyott vagy megszakított diákok voltak. Ezt látszik igazolni, hogy a XVIII. századból fennmaradt szalacsi rektorokat felsoroló névsorban elég gyakran szerepel a bejegyzés, hogy később az illető pap lett. Az első, név szerint ismert rektor Szalacson Szilágyi Sámuel volt, aki 1717-ben tanított itt. Ettől az évtől kezdve – a rektorok névsorának tanúsága szerint – megszakítás nékül működött itt alsófokú református képzés. Jellemző, hogy a rektorok csak két-három évet töltöttek itt. 1777-ből ismert az első lányiskolai tanító, Ari András – egy évvel a Ratio Educationis után. Éppen ezidőtájt egységesül a magyarországi iskolaügy a két iskolaügyi reform (Ratio Educationis – 1776, Norma Regia - 1781) következtében, melyeknek legfőbb céljuk, hogy az iskolák hasznos állampolgárt neveljenek. Ennek szellemében fogalmazzák meg a tantervi előírásokat.

Bizonyára a helyi katolikus plébánia is megszervezte a maga felekezeti iskoláját. Nem tudjuk, mikor indul be itt az oktatás. Egy 1806-ból származó adat szerint a váradi káptalan eltiltja a plébániát “a református iskolának fundusa elfoglalásától”. A XIX. század első évtizedeiben építik újra a református fiú- és lányiskolák épületeit (1822 - 1824). Ekkor szabályozzák újonnan a rektori fizetést is, a papi saláriummal együtt. Az 1819-es Oskola Rectori Conventio szerint a fiúiskola rektora, aki egyben a kántori teendőket is ellátja, a papi fizetés felének megfelelő terménybeli fizetést kap. Ehhez adódik még a szülők által fizetett pénzösszeg. A Conventioból és a későbbi halotti anyakönyvi bejegyzésekből kitűnik, hogy nemegyszer a rektor tartotta a halotti prédikációt is. A fizetéslevél előírja, hogy a rektor köteles felfogadni maga mellé egy, mind az éneklésre, mind az oktatásra alkalmas Praeceptort. Ezekben az iskolákban a tanítás két – téli és nyári – időszakra oszlott. Az utóbbit igencsak korlátozták a mezőgazdasági munkák, a gyerekeket ugyanis igen hamar munkára fogták a szülők. Ez ellen próbál fellépni az 1852-es határozat, mely pénzbeli büntetést irányoz elő azon hanyag szülőkre nézve, akik nem küldik iskolába gyereküket. Egy 1850-es rendelkezés 6-tól 12 éves korig írta elő a tankötelezettséget.

5. Műemlékek

A korábbam már tárgyalt két templom mellett feltétlenül meg kell említenünk a község északi határában álló négylyukú kőhidat, mely alatt valamikor az Ér vize folyt. Az elnevezés kicsit megtévesztő, ugyanis a híd téglából készült. Teljes hossza 29,70 m. A híd történetéről keveset tudunk. Valószínűleg erős fahíd állt itt előtte. Nem tudjuk azt sem, mikor épült. Amit biztosan tudunk az az, hogy 1840-ben állt a híd, s méltán tekinthetjük közlekedéstörténeti műemléknek, annál is inkább, mert már egyedi darab a vidéken s egyúttal Bihar megye egyik legrégebbi közúti építménye.Mára már elvesztette funkcionalitását, víz már rég nem folyik alatta. 1998 nyarán helyi kezdeményezésre megtörténtek az állagvédelmi munkálatok Így a négylyukú kőhíd új köntösben várja a restaurálást.

Nincsenek ugyan műemlékké nyilvánítva, de említést érdemelnek a szalacsi borospincék. A szőlőtermő vidékeken a legrégibb időktől fogva jellegzetes a domboldalba ásott, helyenként szabályos utcát alkotó pincesor. Napjainkban Szalacson megközelítőleg 970 pincét tartanak számon, ezek a domboldalba vájt pincék úgynevezett pinceutcákat alkotnak. Legtöbbjük még a múlt században épült. A legrégebbi 1803-ra datálható.

 
     
     
 
 Helytörténet
 Földrajzi adatok
 Népesség
 Közigazgatás
 Aktualitások
 Képgaléria
 Közlemények
 Fórum
Proiecte de hotărâri
Hotărârile consiliului local
Informaţii publice
      Pr. cu finanţare neramburs.     
Anunţuri
Contracte de interes public
Concursuri
Anunţuri, licitaţii şi achiziţii
Declaraţii de avere
Proiecţia mediului
 
salacea  | 2008
powered by EMERiGOS
web design oradea