| |
|
|
| |
|
Online Formanyomtatványok |
Az online formanyomtatványok program segítségével hivatalos, magyar nyelvű ügyiratokat tölthet ki az interneten és küldheti el azokat a polgármesteri hivatal részére.
[tovább]
|
Régészeti leletek:
Ez a hajdan buja vegetációjú, halakban, vadakban gazdag terület már évezredekkel ezelőtt kiváló megtelepedési lehetőséget nyújtott az embereknek. Az első emberi településre utaló nyomok a csiszolt kőkorszakra vezethetők vissza. A halász-vadász életmódot folytató Tisza-kultúra képviselőire utalnak a régészeti leletek (Kr.e. 2200-1800). A Várbót (Varbócz) nevű promontóriumon pedig rézkori település nyomaira bukkantak, melyet azonban a XI-XIV. századi temetkezések szinte teljesen tönkretettek.
A Szalacson feltárt leggazdagabb régészeti anyag a bronzkorból származik, és az i.e. 1850-1450-es éveket öleli fel. Módszeres ásatásokat csak 1964 és 1969 között végeztek a Vida hegyen. Virágzó bronzkori település nyomaira bukkantak itt a nagyváradi múzeum régészei, melyet az ún. Ottományi-kultúra néptörzsei laktak.
A Szalacson feltárt „falu” védősáncokkal volt körülvéve, melyeknek mélysége eléri a 7,55 métert, szélessége pedig a 20 métert. Az ilyen típusú települések az Ottományi-kultúra első és második fázisára jellemzőek. Az, hogy a bronzkor embere kezdetben mégis e területeket választotta lakhelyül, azzal magyarázható, hogy a kor technikája nem tette lehetővé egy nagyobb méretű védelmi rendszer kiépítését.
Az Érmellék más bronzkori településein is kimutatható, hogy ezidőtájt a törzsek elhagyták a magaslati erődítményeket és a mocsárral „erődített” szigeteken telepedtek meg. A Vidahegyi településen előkerült régészeti anyag igen szegény fegyverekben, fegyverként használatos tárgyakban. Ez a körülmény a település polgári, civil jellegére utal, tehát nem katonai erődítményekről van szó, de a sáncok mindenképpen védelmezésre szolgáltak; védték a telep lakóit a törzsek közti torzsalkodások idején vagy éppen más kultúrák népeivel való összecsapáskor.
A telep lakói téglalap alaprajzú házaikat a föld felszínére építették, melyeknek falai agyagból készültek, tetőik csúcsosak, leggyakrabban náddal fedve. A házak csak egyetlen helyiségből álltak, középen egy vagy két tűzhellyel s gyakran egy-egy, az élelem tárolására szolgáló gödörrel.
Szalacs a középkori Magyar Királyságban
1. Az első írásos említés és a német hospesek
Szalacs első írásos említése 1067 tájára tehető a Szabolcs vármegyei Vécse határjárásában említik a szalacsi nagy utat. Különféle elnevezések maradtak fent a korabeli iratokban, oklevelekben: 1163-1173 Zolochy; 1570 Szalaczy; 1692 Szalácz, Szalacz, Szaláz; 1772 Szalacs, Szaláts; 1813 Ér Szalacs; 1828 Szaláts; 1851 Szalacs. Ma: Sălacea – Érszalacs.
Magát a települést 1215-ben említi a Váradi Regestrum Zolos formában. A helynév szláv eredetű és sólerakodó helyet jelent. Ez arra enged következtetni, hogy a honfoglaló magyarság már talált itt valamilyen szláv települést, legalább annyi lakossal, amennyi a falu nevét és a sókereskedelemben játszott szerepét képes volt átörökíteni.
A környék viszonyainak ismeretében feltételezhetjük, hogy a szláv alapréteg legalábbis erősen keveredett a színmagyar környezettel, amikor a királyi ispánság a XII. század közepi német bevándorlókból ide is telepített egy csoportot. Nem új alapításról volt szó, hanem a meglévő település melléktelepítéssel való növeléséről. Határozottan tanusítja ezt a település szerkezete: Szalacs akkor ugyanis két részből állott, mindegyik külön plébániatemplommal rendelkezett. Az egyik rész Közép-Szolnok megyéhez, a másik pedig Biharhoz tartozott. A kettősség csak a XV. század elején szűnt meg, mikor magánföldesúri joghatóság alá kerül.
Az itteni németségre határozott adataink vannak. A fentebb említett Váradi Regestrumbeli bejegyzés tanúsága szerint szolnoki várnépek és várjobbágyok perelnek egy szalacsi embert, bizonyos Pál fiát, Pósát, s azt akarják rábizonyítani, hogy a szolnoki várnépek közé tartozik. Ő azonban azzal vágja ki magát, hogy szalacsi szabadnémet, és így nem tartozik a várjobbágyok fennhatósága alá.
A XII. század közepi első hullámmal érkezhettek ide ezek a telepesek, és valószínűleg királyi birtokon telepítették le őket. A telepesek nagy része parasztokból állt. A XI.-XII. századi Magyarországnak leginkább földművesekre volt szüksége. A bevándorlók kiváltságokban részesültek.
Maga a hospes elnevezés vendéget jelent, olyan szabad idegent, aki letelepedni vállalkozott, ezért egyrészt védelemben, másrészt szabadságokban részesült. A kifejezés tehát nem nemzetiségre, hanem jogi és társadalmi státuszra utal. Ha a telepesek nemzetiségét is ki akarták fejezni, akkor a népnevet fűzték hozzá (Szalacs esetében – Tentonicum). Szalacs is élvezett bizonyos kiváltságokat. Kiváltságlevele nem maradt ugyan fent, de vannak adataink az önkormányzat gyakorlására; szabadon választhatták bírájukat, akin kívül csak maga a király vagy a királyi tábornokmester láthatott törvényt felettük. Hasonlóképpen maguk választották lelkészüket, akit a tizedek negyede is illetett.
Szatmárnémetihez hasonlóan bizonyos földesúri jogokban is részesülhettek a szalacsiak, valószínűleg bírták a helybeli vámot egy ideig.
A Szalacsra bevándorló németek számát tekintve arra a következtetésre jutunk, hogy kisebb kellett legyen, mint az őslakosságé, hiszen településük még önálló nevet sem kapott. Folyamatosan beolvadnak a magyar környezetbe. Az elmagyarosodás folyamatát meggyorsíthatta az is, hogy a tatárjárásban megritkult németségnek nem volt utánpótlása. A XV. század óta fennmaradt névsorok már teljesen magyarnak mutatják a lakosságot.
A határnevekben is maradt halvány nyoma német lakosságnak, mely igen fontos bizonyíték a német lakosságra nézve, mert egyedül a személy- és dűlőnevek bizonyíthatják egy település etnikumát.
Szalacs a XV. század elején a váradi káptalan birtokába jutva kiváltságai elvesztek, s ezzel leomlott minden válaszfal, mely a színmagyar környéktől védte.
2. Szalacs és a sókereskedelem
A középkori Szalacs életében fontos szerepet játszott a só, amint az a település elnevezéséből is látszik (sólerakodóhely). Már a legrégibb időktől erre vitt az észak-erdélyi sókereskedelem útja.
A só a középkor csaknem egyetlen általánosan használt ételízesítője és tartósítószere. Nélkülözhetetlensége miatt egyike a legfontosabb kereskedelmi árucikkeknek. A középkori államháztartásban a nyers kősó, mint fizetési eszköz is nagy szerepet játszott.
Szalacson mikor létesült sólerakat – nem tudjuk pontosan; 1217-ben már biztosan létezett, hiszen II. András 1217-es keresztes hadjárata idején a szalacsi sóközpont jövedelméből utalt ki az ispotályos rendnek 500 Márkát.
Idővel a szalacsi sólerakat szerepe csökkent, és már nem volt az a virágzó kereskedelmi központ mint a XIII. század első felében.
3. Szalacs a városi fejlődés útján
Az Árpád-korban fejlett, környezetéből kiemelkedő település volt Szalacs. Két fontos tényező van Szalcs életében, melyek ezt lehetővé tették. Az egyik a német hospesek és kiváltságaik, a másik pedig a só (az erre vivő sókereskedelmi útvonal és a királyi sólerakat).
Ha megvizsgáljuk a középkori magyar városok fejlődésének körülményeit, láthatjuk, hogy jórészt Szalacson is megvoltak azok a körülmények, melyek elindíthatták a városi fejlődés útján. A természeti körülmények között Szalacs esetében is ott találjuk a védelemet nyújtó mocsarat (akár Székesfehérvár vagy Szeged esetében), a megtelepedésre alkalmas feltételeket. Kereskedelmi út halad át rajta, ezt keresztezte az ősi hadiút. Valószínüleg a sókereskedelem kapcsán kialakult itt egy iparos, kereskedőréteg is. Léteznie kellett egy, a sókereskedelmet lebonyolító adminisztrációs rétegnek is. Valószínleg vásártartási joggal is bírt. Árúmegállító joga is volt melyet 1332-ben elvesztett.
Mindezt összevetve joggal állíthatjuk, hogy Szalacs Szegedhez, Székesfehérvárhoz hasonlóan elindult a városi fejlődés útján. Igazi, szabad királyi várossá azonban nem fejlődhetett.
Az 1400-as években Szalacs magánföldesúri joghatóság alá került s a bizonyos különálllást biztosító önkormányzata is megszűnt. 1520-ban még a vámhelyek között sorolják fel.
Szalacs az Újkorban
1. A reformációtól a török uralom alóli felszabadulásig
A hitújítás, a református vallás gyors elterjedése mély nyomot hagyott a Partium, így Szalacs életében is. Az 1836. évi Egyházi névtár szerint 1549 táján már voltak követői Szalacson az új hitnek 1577-ben pedig az egész falu áttért a reformációra.
552-ben volt a törököknek az a hadjárat következménye, hogy a Tiszántúl, s Bihar vármegye egy része is hamarosan hódolt a töröknek.1583-ban a törökök elfoglalták Szalacsot és négyzáznegyven embert tettek rabbá.1660-ban az egész vármegye török uralom alá kerül.
Birtokosként a megye egyik legnagyobb birtokosa, Csáky István van feltüntetve. A felszabadulás után Lipót császár rendelete értelmében újjászervezett váradi püspökség és káptalan visszakapta mindazokat a birtokokat, melyeket a török hódoltság előtt is bírt, az 1552-es összeírás alapján. Ennek értelmében Szalacs is visszakerül a káptalan tulajdonába.
2. Újra a káptalan birtokában
Az újjáépítés évei következtek. Az anyagi megerősödés jele az is, hogy 1694-ben már találunk egy Szalacsi diákot (Számuel Salacsi) a nagyenyedi Bethlen Kollégiumban. A század elején a káptalan Zemplén megyei tótokat telepít le Szalacson. A katolikus vallású tótok bizonyára nagy szerepet játszottak a katolikus plébánia újjáélesztésében (1763).
Szalacs esetében erre az időszakra értékes információkat nyerünk az 1772-74-es urbáriumot megelőző kérdőívből, mely az 1770-et megelőző helyzetet rögzíti. Ebből kiderül, hogy tíz éve már van valamiféle urbáriuma a helységnek. Ugyanebből a dokumentumból arra következtethetünk, hogy a XVII. század második felétől megjelenő, úgynevezett taksás jobbágyok laktak Szalacson, akik szolgáltatásaik egy részét évi egy összegben kifizetett pénzösszeggel megválthatták, és szabadon költözködhettek. Azt is látjuk, hogy a század közepétől munkaszolgáltatásaik is nőnek.
Az első magyarországi népszámlálás (1784-87) adatai alapján Szalacson a tényleges népesség száma 2529, ebből 1298 férfi, és 1226 nő, a település jogállása szerint községnek számít, birtokosa pedig a nagyváradi káptalan továbbra is, egészen az 1848-es jobbágyfelszabadításig.
A XVIII. század vége és a XIX. század eleje a nagy építkezések jegyében zajlik Szalacson. Ez az anyagi megerősödésre, a vállalkozási kedv fellendülésére utal. Ebből az időből származnak az első, máig meglévő, domboldalba vájt, téglából épült borospincék is.
3. A település élete 1848-1914 között
1848 – fontos határkő a település életében. A forradalmat és szabadságharcot követő társadalmi, gazdasági, politikai változások éreztetik hatásukat valamennyi település életében. A század végén megépül a Nagyvárad-Szatmár fővasútvonal, és a margittai mellékszárny is, de egyik sem érinti Szalacsot. Mivel kívül maradt a nagyforgalmú utakon, gazdasági jelentősége egyre csökkent.
Népesedési viszonyok
Érdekes adat, hogy míg 1692- ben az összeírt 66 lakoshoz képest, alig száz év elteltével már 2529- re emelkedett a népesség száma. Jó félévszázad alatt ismét megduplázódik, az ötvenes évektől pedig megfeleződik, ezt követően újra emelkedő tendenciát mutat, de már nem éri el az 1851-es szintet többé, amikor is 5300 lakost tartanak nyilván Szalacson. Felekezeti szempontból hosszú ideig a reformátusok voltak többségben, ma már nagyjából egyforma az arány.
Egyház, kultúra, művelődés
1. A római katolikus egyházközség
Valószínűleg a XII. században betelepült német hospesek alapították meg a római katolikus egyházközséget Szalacson. Az egyházközségre vonatkozó első írásos adataink a XIII. század elejéről származnak.
Amint a Zsigmond király-féle adománylevélből kiderül, Szalacs a középkor folyamán két részből állt; ennek megfelelően egyháza is kettő volt; egyik Bihar vármegyéhez a másik pedig Közép-Szolnokhoz tartozott. A két egyház a káptalan birtoklása idején (1407 után) olvadt össze.
Szalacs 1557-ben a váradi káptalan feloszlatása után világi földesúri joghatóság alá kerül. A bihari reformációban fontos szerepet játszó Varkoch Tamás lesz az új földesura, aki maga is a genfi reformáció követője. Szalacs lakossága, földesurát követve áttér az új hitre. Az addig használt templomot – minden bizonnyal – az új hitelveknek megfelelően „átrendezték”. Ettől kezdve majd két évszázadon keresztül a katolikus egyházközösség megszűnt létezni.
1736-ban alakul újra Szalacson a plébánia.1792-re épül fel az új, barokk stílusú templom. Tornyát először zsindellyel fedték, 1936-ban cserélték csak fel bádogra.
A templom főoltárán a Boldogságos Szűz látható. Oltárképeit Mezei Lajos váradi festőművész készítette 1879-ben, Nogáll János váradi püspök megrendelésére.
Az egyházközség anyakönyvei 1752-től fogva maradtak fenn. Az itt szolgált lelkészek közül kiemelkedik Knapp András, aki 1823 és 1851 között szolgált Szalacson.
2. A református egyházközség
1550 körültől kezdtek jelentkezni magyar területeken a reformáció második, svájci eredetű hullámának szószólói. A reformáció helvét ága 1549 táján Szalacson is követőkre talált.
Az 1836. lakosság teljes egészében 1557-ben tért át az új hitre, földesurát, Varkoch Tamás váradi főkapitányt követve.
A milleneumi ünnepségek évében került Szalacsra az általunk felölelt korszak utolsó lelkipásztora: Nagy Imre. A Margittáról érkezett lelkipásztor lelkileg és anyagilag is meggyengült egyház örökébe lépett. A nagy elhatározások, építkezések kora ez országos, mondhatni birodalmi viszonylatban is. A szalacsi egyházban is megindulnak a javítások, építkezések (fiú-, leányiskola épül), legnagyobb részben kölcsönökből.
3. A református templom története
A mai református templom 1798 és 1802 közt nyerte el mai formáját. Az akkor történt átalakulások után már nehéz megállapítani az előtti stílusát. Egyetlen utalásunk van csak erre vonatkozóan; 1721-ben Bihar megye tisztviselői a megye egyházi állapotáról tesznek jelentést és azt állítják, hogy Szalacson kéttornyú, monostorszerű egyház van. Találunk még egy 1705-ből származó községi pecsétnyomót, melyen egy templomszerű építmény látható, alacsony tornyán egyszerű házfedélfél, rajta csillag és vitorla. A pecsétnyomó valószínűleg a templom déli oldalát ábrázolja két ablakkal. Azt sem tudjuk pontosan, hogy egyáltalán a mai református templom helyén kell-e keresnünk a kéttornyú, monostorszerű egyházat. A nagy utazó, K. Nagy Sándor múlt század vége felé megjelent könyvében a „Burga hegyen”, az ún. Templomhelyen állt egykori templommal azonosítja a kéttornyú egyházat. Ez a ma már csak helynevekben fennmaradt templom (Templomhely, Papkútja, Szent-György utca) lehetett a középkori, Szent György tiszteletére felszentelt templom. A múlt század végén már csak egy Templomhelynek nevezett halom őrízte helyét, tégláit pedig a környező házak kéményei. A Szent György tiszteletére álló templom bizonyára már korábban elpusztult, talán épp a török pusztítások idején.
Mindezekből arra következtethetünk, hogy a mai református templom helyén állt a Beliczay László által említett templom, mely azonos lehet a Zsigmond király adománylevelében említett Boldogásgos Szűz templomával, s bizonyára ezt veszik birtokukba 1557-ben a reformátusok.
II. József 1781-es vallási türelmi rendelete lehetővé tette a reformátusok számára Szalacson is templomuk kibővítését. Az 1797 jan. 29-ei presbiteri gyűlés úgy határoz, hogy még ezen évben hozzá kell fogni az építéshez, akár nagyobb kölcsön felvétele árán is. 1802-ben befejezik az építést.
1815-ben a belső berendezést újították fel. Nem sokáig gyönyörködtek a hívek a kívül-belül rendbehozott templomban, mert 1827 máj. 20-án villámcsapás érte a tornyot, melynek tetőzete leégett, a harangok pedig megolvadtak. Nehéz helyzetbe került az 1822-24-ben végzett iskolaépítés folytán már amúgy is kimerült eklézsia. A székeskáptalanhoz és az egyházmegye eklézsiáihoz fordultak segítségért. A következő évben az eklézsia is öntet egy új 10 mázsás harangot.
4. Oktatás
Az első oktatással kapcsolatos adataink 1412-ből származnak és két peregrinus diákra vonatkoznak, akik ez évben iratkoztak be a bécsi egyetemre- Briccius de Salach és Paulus de Salach. 1455- ben pedig Szalacsi Georgiust találjuk itt. 1548- ban egy Wolbertus nevű szalacsi diák iratkozik be a wittenbergi egyetemre. A XVII- XVIII. század fordulóján a nagyenyedi Bethlen Kollégiumban is találunk szalacsi diákokat. Mindezek az adatok utalnak a település gazdasági erejére, hiszen a peregrinus diákok száma mindig a gazdasági fejlettség egyik fokmérője volt.
Hogy a szalacsi helybeli okatatás mikor kezdődött el, nem tudjuk pontosan. Valószínüleg a reformáció térhódítása után, egyházi felügyelet alatt. Az általunk vizsgált időszakban Szalacson csak alsófokú iskolák működtek.
Az első, szalacsi oktatásra vonatkozó adat 1633-ból származik, és a református iskola rektori fizetését szabályozza. Megfigyelhetjük, hogy a rektor terménybeni fizetése épp a papi fizetés fele. Ez az arány a későbbiekben is fennmarad. Amint a díjlevélből is látszik, a tanító egyben a harangozói teendőket is ellátta. Még a XVIII. századra is jellemző, hogy a tanító gyakran kántor, sekrestyés, harangozó és notárius is egyszemélyben. Ezek a kisiskolák a helyi egyházi szervvel álltak szoros összefüggésben, s annak irányítása alá tartoztak. Legfontosabb teendőjük a katekizmus, bilbiai történetek, énekek és ehhez kapcsolódva az olvasás megtanítása volt. Az írásra és a számtanra már kevesebb hangsúlyt fektettek. Az oktatás a helybeliek anyanyelvén folyt. A tanítók általában tanulmányaikat félbehagyott vagy megszakított diákok voltak. Ezt látszik igazolni, hogy a XVIII. századból fennmaradt szalacsi rektorokat felsoroló névsorban elég gyakran szerepel a bejegyzés, hogy később az illető pap lett. Az első, név szerint ismert rektor Szalacson Szilágyi Sámuel volt, aki 1717-ben tanított itt. Ettől az évtől kezdve – a rektorok névsorának tanúsága szerint – megszakítás nékül működött itt alsófokú református képzés. Jellemző, hogy a rektorok csak két-három évet töltöttek itt. 1777-ből ismert az első lányiskolai tanító, Ari András – egy évvel a Ratio Educationis után. Éppen ezidőtájt egységesül a magyarországi iskolaügy a két iskolaügyi reform (Ratio Educationis – 1776, Norma Regia - 1781) következtében, melyeknek legfőbb céljuk, hogy az iskolák hasznos állampolgárt neveljenek. Ennek szellemében fogalmazzák meg a tantervi előírásokat.
Bizonyára a helyi katolikus plébánia is megszervezte a maga felekezeti iskoláját. Nem tudjuk, mikor indul be itt az oktatás. Egy 1806-ból származó adat szerint a váradi káptalan eltiltja a plébániát “a református iskolának fundusa elfoglalásától”. A XIX. század első évtizedeiben építik újra a református fiú- és lányiskolák épületeit (1822 - 1824). Ekkor szabályozzák újonnan a rektori fizetést is, a papi saláriummal együtt. Az 1819-es Oskola Rectori Conventio szerint a fiúiskola rektora, aki egyben a kántori teendőket is ellátja, a papi fizetés felének megfelelő terménybeli fizetést kap. Ehhez adódik még a szülők által fizetett pénzösszeg. A Conventioból és a későbbi halotti anyakönyvi bejegyzésekből kitűnik, hogy nemegyszer a rektor tartotta a halotti prédikációt is. A fizetéslevél előírja, hogy a rektor köteles felfogadni maga mellé egy, mind az éneklésre, mind az oktatásra alkalmas Praeceptort. Ezekben az iskolákban a tanítás két – téli és nyári – időszakra oszlott. Az utóbbit igencsak korlátozták a mezőgazdasági munkák, a gyerekeket ugyanis igen hamar munkára fogták a szülők. Ez ellen próbál fellépni az 1852-es határozat, mely pénzbeli büntetést irányoz elő azon hanyag szülőkre nézve, akik nem küldik iskolába gyereküket. Egy 1850-es rendelkezés 6-tól 12 éves korig írta elő a tankötelezettséget.
5. Műemlékek
A korábbam már tárgyalt két templom mellett feltétlenül meg kell említenünk a község északi határában álló négylyukú kőhidat, mely alatt valamikor az Ér vize folyt. Az elnevezés kicsit megtévesztő, ugyanis a híd téglából készült. Teljes hossza 29,70 m. A híd történetéről keveset tudunk. Valószínűleg erős fahíd állt itt előtte. Nem tudjuk azt sem, mikor épült. Amit biztosan tudunk az az, hogy 1840-ben állt a híd, s méltán tekinthetjük közlekedéstörténeti műemléknek, annál is inkább, mert már egyedi darab a vidéken s egyúttal Bihar megye egyik legrégebbi közúti építménye.Mára már elvesztette funkcionalitását, víz már rég nem folyik alatta. 1998 nyarán helyi kezdeményezésre megtörténtek az állagvédelmi munkálatok Így a négylyukú kőhíd új köntösben várja a restaurálást.
Nincsenek ugyan műemlékké nyilvánítva, de említést érdemelnek a szalacsi borospincék. A szőlőtermő vidékeken a legrégibb időktől fogva jellegzetes a domboldalba ásott, helyenként szabályos utcát alkotó pincesor. Napjainkban Szalacson megközelítőleg 970 pincét tartanak számon, ezek a domboldalba vájt pincék úgynevezett pinceutcákat alkotnak. Legtöbbjük még a múlt században épült. A legrégebbi 1803-ra datálható.
|
|
| |
|
|
| |
|
|
|
|
|
|
